Újlőrincfalva

Újlőrincfalva
Újlőrincfalva Heves megye déli részén, a Tisza folyó
jobb partján található,a térség egyik legkisebb települése. A település az 1878-as nagy Tiszai árvíz után Lôrinc nevu püspök kezdeményezésére települt ki a mai helyére az Óhalászi szigetrôl. Újlőrincfalva 130 éves település, így régi építészeti emlékekben szegény. Jellemző a településre a két templom közel egymáshoz, valamint az 1994-ben állított Életfa szobor mely a település jelképé vált.
Vonzerők – látnivalók:
- Jóléti-tó – Szabadidő központ: A horgászáson és campingezésen kívül a nyári rendezvényeink helyszíne.

- Magyaradi Csónakkikötő: 2008. évben került átadásra amely elsősorban a közelben található 145 db üdülő terület kiszolgálását vállalta, kerékpár kölcsönzővel és büfével együtt.

- Emlékpark: 1994-ben létesült a község kitelepedésének 116-ik évfordulójára.

- Református és Katolikus templom

- Sportpálya-játszótér.

ujlorincfalva.hu

A Közép-Tisza belvízmentesítő főmérnöke: Barócs János

Hazafi, nagyvonalú mecénás és kiváló szakember volt a csatornák és töltésvonalak megtervezője

Sarudon szinte mindenki ismeri a legendát, amely a Barócs-gödörhöz kötődik: az 1888-as, utolsó nagy gátszakadással járó árvíz idején a folyóból kizúduló és a falura ömlő árvíz elsodort egy embert, aki kocsijával épp arra hajtott. Ezt az embert úgy hívták, Barócs János.

A faluban ismert történet rögzítette az 1980-as évek elején az akkori Füzesabonyi Járás helyneveinek vizsgálatát végző Pelle Béláné is. A helytörténeti kutatások egyik alapdokumentumaként használt könyvben Sarud település helynevei közt a Barócs-gödörnél a következő megjegyzés olvasható: „Az 1888-as árvízkor keletkezett. Itt halt meg egy Barócs nevű mérnök.”

Minden legenda tartalmaz alapigazságokat. Ez esetben a valóság csupán annyi: a hely valóban egy Barócs János nevű mérnökről kapta a nevét. Ám a gödör nem az 1888-as árvízkor keletkezett, mint ahogy Barócs János sem lehetett a Tisza áldozata, lévén az utolsó gátszakadásos árvíz idején nem tartózkodott a településen.

De ki is volt Barócs János (Áporka, 1826. január 23 – Jászkisér 1905. szeptember 12.), akinek létezése ismert, ténykedése elismert, alakja mégis összemosódott az 1888-as árvíz eseményeivel? Az életút elejéről a Gazdasági Mérnök című szaklap 1894. február 25-i száma ad képet.

Barócs János nemes származású szülőktől született Áporkán 1826. január 23-án. Balázs László: Adatok Áporka és Majosháza település- és egyháztörténetéhez című írásából kiderül, hogy a Barócs család hat férfi tagja 1764 előtt költözött a településre Komárom megyéből, de hogy melyik községből, az utólag már nem állapítható meg.

Barócs János középiskoláit Kunszentmiklóson és Kecskeméten végezte, mérnöki minősítést a budapesti egyetem mérnöki fakultásán szerzett 1846-ban. Ezután Tiszafüreden, mint tagosító mérnök működött a szabadságharc kitöréséig, mikor az utászokhoz mint közember soroztatta be magát, s végigharcolta az egész szabadságharcot. A szerencsétlen temesvári csata után látva, hogy már minden elveszett, letette hadnagyi rangját, s parasztruhába öltözve a Gyulánál táborozó muszka (orosz) hadseregen keresztül gyalog szülőföldjére, Áporkára bujdosott. Itt azonban csakhamar kitudódott, hogy a honvédeknél szolgált, ezért „zsandár fedezet” alatt Budapestre kísérték, hová megérkezve az őt kísérő, jólelkű zsandár öt forintért szabadon bocsátotta. Így aztán nem a katonai hatóságnál, hanem a fővárosi mérnöki hivatalba jelentkezett, hol nyomban alkalmazták napidíjas mérnökként, és a kőbányai szőlők kiosztásával bízták meg.

A fiatal műszaki embert 1851-ben a Szolnokon székelő tiszai osztálymérnökségnél szintén napidíjas mérnökként alkalmazták, s e minőségben tervezte meg a Karajenői, Budai és Ughi átmetszések munkáit és részbe azok végrehajtását is vezette. 1853-ban a Heves-Szolnok-Jászvidéki Társulat szolgálatába lépett, hol az összes munkálatokat úgyszólván az első kapavágástól a végbefejezésig vezette.

Barócs János mérnöki pályafutása ekkortól válik igazán izgalmassá és értékessé. A Tisza jobb parti településeinek vízrendezése a Laskó torkolatától a Zagyva torkolatáig a Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza- és Belvízszabályozó Egylet hatáskörébe tartozott. A társulat tagjait 1851-től kezdve folyamatosan foglalkoztatta a belvízmentesítés műszaki terveinek kidolgozása. A terület első nagyobb vízrendezési tervét Barócs János a társulat első igazgatómérnöke 1857-ben készítette el. A „Helyzeti terve a csatornázandó J(ász)-Kis-Éri határnak” című munkájában a felszíni vizek gravitációs vízlevezetését tervezte meg. A számítások és az elképzelések pontosságát mutatja, hogy a terület 30-35 évvel későbbi általános vízrendezéskor ezen tervek maradéktalanul megvalósultak. Közben egy, a Társulat érdekeltségéhez tartozó csoportja 1878-ban megépítette az ország első, belvízátemelő szivattyútelepét, a Sajfokit. Mindez azonban nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy az 1876-tól kezdődő, a „megpróbáltatások időszakának” nevezett évtizedben Sarud lakosai ne szenvedjenek a többször bel- és árvízi elöntéstől. Mindez közrejátszott abban, hogy a Társulat 1880. június 13-án megbízta Barócs János igazgató mérnököt egy, a területre vonatkozó egységes vízrendezési terv elkészítésével. Ezzel megindult a térségben is az egységes belvízszabályozás.

A Társulat ezen tervek alapján építette meg 1888 és 1893 közt a legfontosabb belvízlevezető-csatornáit 290 kilométer hosszan, és készítette el a hozzátartozó szabályozó műtárgyakat. Ezen munkálatok közben, földkinyerő gödörként keletkezhetett a Sarudon ma Barócs-gödörként ismert hely.

A szakirodalom a főmérnök ebben az időszakban végzett tevékenységéről a következőképpen ír: „Elismerésre méltó az a hatalmas munka, amelyet Barócs János igazgató a vízrendezés tervezésében és megvalósításában kifejtett. A vízrajzi helyzet tökéletes ismeretében oldotta meg a külvizek különválasztását és határozta meg a belvízrendszerek egyes öblözeteinek ma is helyes kialakítását.”

A főmérnököt e hatalmas és pontos mérnöki munkáért nyugdíjba vonulásakor 1884-ben királyi koronás arany érdemkereszttel tüntették ki, 1893. december 23-án pedig a királyi tanácsosi címet adományozták a Tisza belvízszabályozó főmérnökének.

A már említett Gazdasági Mérnök című szaklap 1894. februári számában a következő méltatást írták az akkor már idős vezetőről. „Az 1881. évi árvíz alkalmával tanúsított sikeres védekezésért Ő Felsége a koronás arany érdemkereszttel tüntette ki. A társulat szintén méltányolta negyvenévi hasznos működését, a múlt évi közgyűlés egyhangúlag ezer forint évi fizetéspótlékot szavazott meg részére.

Barócs János egész múltja szakavatott, becsületes és kitartó munka hosszú láncolata. S a fejedelmi kegy, mely őt a királyi tanácsosi címmel kitünteté, nem csak elismerés a múltban kifejtett buzgó és hazafias működéséért, de egyszersmind buzdító a jövőre is mindazoknak, kik a közpálya rögös ösvényén nemes ambícióval szolgálják Magyarország gazdasági fejlődésének messze jövőre kiható ügyét. (…) S ha végig tekintünk a Tisza völgyén működő mérnöki testületen, be kell ismernünk, hogy valóban Barócs János az, akit ily kitüntetés elsősorban megilletett, mert egy és ugyanazon társulatánál töltött negyvenegy évi szolgálati ideje alatt a 168.520 kat. hold árterület megvédésére létesített 135 kilométer hosszú töltésvonal, a belvizek levezetésére szükséges 287 kilométer hosszú csatornák, a megkívántató zsilipek, átereszek és szivattyútelepek mind az ő tervei és felügyeletei alatt készültek. Az a tény pedig, hogy az 1888. évi árvíz kivételével, mely egy nem a társulás felügyelete alatt álló magántöltés szakadása által idézett elő katasztrófát, a társulat keletkezése óta mindig meg tudta védeni annak területét az elárasztás ellen, azonkívül az annyi ellentétes érdeket képviselő érdekeltség közt mindig ki tudta egyenlíteni úgy a műszaki, mint az adminisztratív nehézségeket: fényes bizonyítékát adta nem csak kiváló szellemi képességének, de annak az erkölcsi és intellektuális erőnek is, mely különösen az 1876., 1879. és az 1881. árvizek súlyos megpróbáltatásai közt biztosította a védelem sikerét.”

Barócs János nyugdíjazása után sem vált meg a közügyektől, sőt szülőföldjének Áporkának a fejlődését nagyvonalú mecenatúrával segítette. 1902-ben 200 koronával járul hozzá a templom orgonájának megépítéséhez, ám előzőleg is már többször, nagyobb összeget juttatott el az anyagi nehézségekkel küzdő egyházközsége javára. Halála előtt pedig úgy végrendelkezett, hogy 1000 koronával segíti az 1885-ben alapított Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet, amelynek tagja volt.

A Tiszavidék belvízszabályozó főmérnökének 1905. szeptember 12-én Jászkiséren bekövetkezett haláláról a Vasárnapi Újság 1905 szeptember 24-i száma is hírt adott: “HALÁLOZÁSOK. BARÓCS JÁNOS kir. tanácsos, a heves szolnok-jászvidéki Tiszaszabályozási társulat nyug. igazgató-főmérnöke, 81 éves korában Jászkiséren elhunyt.”

De akkor az emlékezet miért őrzött meg egy fulladásos halálesetet? A válasz egyszerű: azért mert megtörtént. Éppen csak az áldozat nem a főmérnök, hanem egy földműves özvegye, a 74 éves Árva Anna volt. Az ő történetével és az 1888-as árvízzel következő számunkban ismerkedhetnek meg.

Barócs János (Áporka, 1826. január 23 – Jászkisér 1905. szeptember 12.) a Heves-Szolnok-Jászvidéki Tiszaszabályozási Társulat igazgató-főmérnöke.

Középiskoláit Kunszentmiklóson és Kecskeméten végezte, mérnöki minősítést a budapesti egyetem mérnöki fakultásán szerzett. 1853-ban lépett a Heves-Szolnok-Jászvidéki Társulat szolgálatába. A kezdetektől foglalkoztatta a Tisza jobb parti településeinek vízrendezése. A terület első nagyobb vízrendezési tervét 1857-ben készítette el, amelyben a felszíni vizek gravitációs vízlevezetését szorgalmazta. A Társulat 1880-ban bízta meg Barócs János igazgató mérnököt egy, a területre vonatkozó egységes vízrendezési terv elkészítésével. Ezzel megindult a térségben az egységes belvízszabályozás.

A Társulat Barócs János tervei alapján építette meg 1888 és 1893 közt a legfontosabb belvízlevezető-csatornáit 290 kilométer hosszan, és készítette el a hozzátartozó szabályozó műtárgyakat.

A főmérnököt e hatalmas és pontos mérnöki munkáért nyugdíjba vonulásakor 1884-ben királyi koronás arany érdemkereszttel tüntették ki, 1893. december 23-án pedig a királyi tanácsosi címet adományozták a Tisza belvízszabályozó főmérnökének.

A Hartl-család eredete

A XIX. század árvízmentesítő, folyóvízszabályozó munkálatai többnyire nemesi ranggal bíró magyar földbirtokosok nevéhez kötődnek. Hartl Ede azonban egyszerű polgárként mentett életeket, s anyagi javakat az utolsó nagy gátszakadással járó tiszai árvíz idején 1876-ban. Önzetlen, emberbarát cselekedetéért 1880-ban nemesi rangot és a „Nyárádi” előnév használatának jogát adományozta neki és családjának Ferenc József Ausztria császára és Magyarország királya.

A Hartlok (eredeti írásmóddal Harte) gyökerei a németországi Báden tartománybeli Donau-Eschingenhez kötődnek. Harte Mihály az 1780-as években a napóleoni háborúk, illetve a Franciaországból Németországra is átterjedt forradalmi zavargások miatt volt kénytelen hazájából elmenekülni. Nevét ekkor magyarosította Harte-ról Hartl-ra. A család egyébként katolikus vallású és polgári jogállású volt, megélhetésüket egy kékfestő üzem biztosította.

Fél évszázaddal később Hartl Ede Badenen átutazva kereste Bajorföldön maradt őseivel a kapcsolatot, akiknek mesés vagyonáról családi legendák jártak. Ám Donau-Eschingenben már élő Harte-ot nem talált, s az ősök nyomaira sem bukkant, habár a névre az ott élők még emlékeztek. A Harte-féle nagy kékfestő telep azonban még létezett, a Duna „patakja” folyt keresztül rajta, melynek vize egykor az üzem működését szolgálta.

A család anyagi helyzete alapján már a XIX. század elején is a vagyonos polgári osztályhoz tartozott. Mihály 1780 körül ezer ezüst talléron felüli összeget hozott magával, amelyen házakat vásárolt Temesvárott. Fiának Jánosnak ─ a családi legendák szerint ─ már 33 háza volt. Felesége, Haubenhoffer Klára fényűző háztartást vezetett.

A házaspárnak három gyermeke született: József, Guidó és Eduárd, utóbbi lesz a későbbi tiszai árvízi hajós, vagyis Hartl Ede.

Hartl Ede, a vállalkozó polgár

Hartl Eduárd 1822. augusztus 17-én született Temesváron. Ácsmesterséget tanult, és mivel igen ügyes rajzoló volt, további képzésre Svájcba utazott, hol Zürichben építőmesteri képesítést szerzett. Mint építési rajzolót több évig alkalmazták a baseli kanton építészeti hivatalában. Eduárd örökösödési ügyeinek rendezése végett utazott haza szülővárosába, ahol megismerkedett Poldrugách Aloiziával (1825─1906). 1847. március 17-én kötöttek házasságot.

Eduárd fiatal házas korában nagy építési vállalkozásokban vett részt, többek közt az 1848. évi szabadságharc után a Pest─Baziás vasútvonal Temesvár─Magyarfehértemplom közti szakaszát építette ki. Vállalkozásával tekintélyes vagyont szerzett. A vasútépítési költségek leszámolásakor Bécsben ismerkedett meg Hám János szatmári püspökkel, akitől 1859-ben bérbe vette a szatmári püspökség tiszanánai uradalmát, nagyjából 34 ezer holdat.

A Hartl család 1863-ban számolta fel temesvári otthonát, s költözött Pusztahídvégre. A házaspár 11 gyermeke közül a legkisebb, Etelka már Tiszanánán látta meg a napvilágot 1864-ben. Hartlék tíz évet töltöttek az uradalomban, mivel a család 1873-ban Egerbe költözött.

Eduárd ezután Pusztahídvég helyett Tiszanánáról intézte az uradalom gazdasági ügyeit. Bár 1873-ban Hám Jánost dr. Schlauch Lőrinc váltotta a szatmári püspöki székben, a bérlemény továbbra is Hartl Eduárdnál maradt. A család egri tartózkodása ellenére is nyaranta hosszabb időt töltött az uradalomban. Eduárd fia Károly évtizedekkel később is sokat mesélt unokájának a nagy tiszai árvizekről, Óhalászról, Pusztahídvégről, a Csiga dombról, ahol hét gyermek várta a birtokról hazatérő Hartl Edét és vetélkedtek, ki hajtja hazafelé a könnyű homokfutót és ki ülhet a csacsifogatra. Valódi mesék hagyományozódtak generációkon át Patkó Bandiról és a pusztai betyárokról, akik havi kommenció fejében őrizték a birtokot a vad tolvajoktól.

Hartl Ede, a Tisza árvízi hajósa

A Hartl család az 1876-os esztendőben már nem élt életvitelszerűen a szatmári uradalomban, a családfő mégis a jó gazda gondosságával tartotta a szemét az uradalom értékein.

Szükség is volt erre, mivel 1876. március 24.-én a Tisza átszakította a taskonyi gátat és hét falut döntött romba, többek közt az ártéren fekvő Tiszahalászt. Eduárd az árvíz sújtotta falvak lakosságának megmentésére és segítségére sietett.  A megáradt folyó vizét a gátak átvágásával saját földjeire irányította, ahol nem voltak települések. Segítette a családok kitelepedését, élelemhez, ruhához, fedélhez juttatta őket, majd ugyancsak saját költségén jelentős mértékben részt vállalt az elpusztult falvak újjáépítésében.

A veszély elmúltával az uradalom területén saját költségén védőtöltést és csatornát épített. Hartl Edét – aki ebben az időszakban már a magyaros Ede névalakot használta, felesége pedig a Luizát ─, 1878. április 29-én Bécsben a Ferenc József Rend Lovagkeresztjével tüntették ki „közhasznú és emberbaráti működése elismeréséül.”

A következő évben, 1879. november 16-án Hartl Ede és Schlauch Lőrinc nyilatkozatot írtak alá, melyben a bérlő jelezte, hogy a szatmári püspökség területén elvégzett munkálatokért nincsenek követelési a szatmári püspökséggel szemben.

Heves vármegye felterjesztésére Hart Edének 1880. november 18─án nemesi oklevelet és a „Nyárádi” előnév viselésére jogot adományozott Ferenc József Magyarország királya, mivel „saját költségén védgátat építvén Sarud községet a Tisza árjától megóvta, később a községet feláldozó működése által újabb végveszélytől is megmentette, s az elemi csapások által sújtott községek hajlék és élelem nélkül maradt szegényebb sorsú lakosainak segélyezése, élelmezése és elhelyezéséről emberbarátilag gondoskodott (…) tekintetbe véve azt, hogy az 1878-ik és 1879-ik árvízveszélyek alkalmával Tisza Halász község végveszélyben forgott lakosságának megmentését példás áldozatkészséggel és emberbaráti érzelemmel eszközölte.”

A Hartl Ede ebben az időben vásárolta meg Majtényi József mezőnyárádi birtokát. A család tekintélyes vagyonát mutatja, hogy az 1890-es években kelt végrendeletekben a hét elő gyermekre egyenként 80 ezer koronát hagytak, a mezőnyárádi birtok pedig 320 ezer koronát ért.

A nemesi rangot szerző Hartl Ede 1895. április 20.-án hunyt el Egerben.

A Hartl utódok sorsa

Hartl Ede és Poldrugách Luiza házasságából tizenegy gyermek született. Közülük heten élték meg a felnőtt kort, hatan alapítottak népes családokat. A Hartl-utódok többsége kereskedelmipénzügyi, vagy katonai pályán helyezkedett el. A XX. század történelmi viharai alaposan szétszórták a világban a Hartlokat, kései leszármazottjai éltek, élnek Venezuelában, az Egyesület Államokban és Ausztriában.

Hartl Luizának (1848-1907) unokája Scheidl Miklós a Pesti Hazai Első Takarékpénztár jogtanácsosa lett. Nevét 1947-ben magyarosította Nyárádira. Nyárádi Miklós 1947. május 31. és 1948. december 10. közt Magyarország pénzügyminisztereként vált ismertté.

Hartl Ilona Irma (1852-1920) Köllner Lőrinc gyógyszerésszel kötött házasságot. Patikájuk Egerben, a Széchenyi úti – a ma múzeumként funkcionáló – gyógyszertár volt. Lányuk Ilona férjhez ment Grőber Ferenc huszár főhadnagyhoz, közös gyermekük Grőber Ferenc Gyöngyös járás főszolgabírája volt.

Hartl Emília nem alapított családot.

Hartl Sándor (1857-1938) a Belügyminisztérium miniszteri tanácsosa volt, a Lipótrend Lovagkeresztjével tüntették ki.

Hartl Vilmának (1859-1940) férjétől alsómátyásfalvi báró Mattyasovszky Mátyástól született Zoltán nevű gyermeke a bécsújhelyi Katonai Akadémia elvégzése után hadnagyi kinevezést szerzett, mint a magyar nemzeti hadsereg őrnagyi rangban lévő tisztje ment nyugdíjba.

Hartl Károly (1862-1937) gyógyszerész és vegyész doktorátust szerzett. A győri patika tulajdonosa volt, később az Országos Chemia Vegyvizsgáló intézet fővegyésze, majd kísérletügyi főigazgatója lett. Lánya Hartl Edit férjhez ment dr. Hibay Károlyhoz, akit Egerben a „szegények orvosaként” ismertek, nevét ma utca és óvoda őrzi. Egyetlen gyermekük dr. Hibay György közgazdász, a hagyaték megőrzője lett.

Hartl Etelka (1864─1852) Scheuer Alajossal kötött házasságot, aki ebben az időben a császári és királyi 12. huszárezred főhadnagya volt, majd a császári főhercegek lovaglótanára lett. Később alezredesi rangban ment nyugdíjba.

A népes Hartl család márványobeliszk síremléke ma az egri Grőber temetőben található.

forrás: Szuromi Rita